A bibliai régészet legkiemelkedőbb leletei

Bevezetés

A régészettudomány megszületése óta kutatók ezrei fordították figyelmüket a Biblia országai felé. Kétkedő és hittel teljes tudósok közös kérdése az volt, hogy vajon a Bibliában leírt események mennyiben tekinthetők igaznak, mennyiben igazolhatók, vagy cáfolhatók az egyre bővülő tárgyi leletek tükrében. A nyugati civilizációk bölcsőjeként számon tartott „Szent föld” a mai napig szinte kiapadhatatlan forrása a Biblia világának. Az előkerült leletek azonban sokszor nem közvetlenül kapcsolódnak a bibliai leírásokhoz, hanem inkább egyfajta háttér ismeretet nyújtanak azok jobb megértéséhez. A „bibliai régészet” fogalma ma már meglehetősen tág határok között mozog. A témában járatlan olvasó könnyen áldozatul eshet két végletnek. Az egyik szélsőség a „bibliai régészet” fogalmát sem ismeri el tudományos terminológiának, mondván, ilyen nincs is. Hiszen nem került elő Noé bárkája, nincs nyoma a pátriárkáknak, nem ismerjük Mózes, vagy József személyét az egyiptomi forrásokban stb. A másik végletet követők ezzel szemben túlzó következtetéseket vonnak le egyegy bizonytalan értékű régészeti leletből és a Biblia minden szavára, történetére lázas igyekezettel kétségtelen bizonyítékot keresnek – és rendszerint találnak is. Mindkét szélsőség káros következményekkel jár. Az előbbi tudományos körökben teszi „szalonképtelenné” a Bibliát, az utóbbi kényszeres igyekezet pedig azokat a fogódzókat is elhitelteleníti amelyekbe pedig bizton kapaszkodhatnánk. A Biblia igazolása vagy tagadása nem a régészet feladata. A bibliai régészet és a hozzá kapcsolódó kortörténet maximum arra világít rá, hogy a bibliai események beleilleszkednek-e a korabeli valóságba, vagy sem. Még egy olyan „egyszerű”, illetve alap kérdéssel kapcsolatban is, mint az emberi történelem kezdete, maga a Biblia egyértelműen azt állítja: 

„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsid. 11:3)

Azaz a Biblia Istene a racionális megtapasztaláson túl teret hagy az irracionálisnak, a hitnek is. Bár hagyott annyi bizonyságot a földön (természet, lelkiismeret, Biblia, régi korok emlékei, próféciák), hogy azokból megismerhető legyen. Ha valaki ezek ellenére mégis kételkedni akar, megmaradhat kételyeiben.

Összefoglalva az eddigieket: régészeti szempontból nincs perdöntő bizonyíték a Biblia igaz volta mellett, azonban számos - legalábbis elgondolkodtató - adalék sorakoztatható fel, amelyek hátterén történetei sokkal nagyobb hitelt érdemelnének. Ezekből következik az alábbiakban néhány, mintegy ízelítőül.

Be nem illeszthető régészeti leletek

A fejlődéselmélet azt vallja, hogy az ember egy alacsonyabb, primitívebb létformából emelkedett ki és vált városépítő, élelmiszertermelő, társadalomban élő civilizált polgárrá. A régészeti leletek azonban ezzel kapcsolatban nem egyértelműek. Vannak misztikusnak tűnő, nagyon ősi kultúrák, városok, tárgyak és jelenségek, amelyeket nem tudunk besorolni a hagyományos régészeti kultúrákba. Némelyek idegen, földön kívüli civilizáció nyomaiként értékelik ezeket. A Biblia szerint azonban egy az ősi múltban létező, nagyon magas emberi kultúra emlékei, amelyet Isten megítélt és vízözönnel sújtott. A legtöbb nép ősi tudata „aranykornak” nevezi ezt a kezdeti, harmonikus időszakot, amelynek bukása után minden rosszabbra fordult. 

Özönvíz-történetek

Minden bizonnyal kevesen hallottak arról, hogy az özönvíz története nem csak a zsidók körében volt ismert. A föld legkülönbözőbb pontjain élő népcsoportok apáról fiúra örökítették át ennek az ősi, mindent elpusztító katasztrófának az emlékét. A bibliai leírással fő vonalaiban rokon a sumér, a babilóniai, az asszír, az egyiptomi, a görög-római, a hindu, a kínai, a hawaii, a mexikói, 58 indián törzsi, az új-zélandi, az ausztrál, a polinéziai, a mikronéziai, az új-hebridai, a kelta, a szudáni, a hottentotta, a grönlandi stb. özönvíz elbeszélés.

Ábrahám városa: a káldeai Ur

Kételkedő tudósok hosszú évtizedeken át cáfolták a Biblia által említett városok létezésének lehetőségét. 1922-1934 között Leonard Wooley a mai dél-Irak területén feltárta Tell el-Mukajjar ókori telephalmát, amelyet Ábrahám városával, a káldeai Urral azonosított. A településen egy átlag polgár tíz-húsz szobás, emeletes házban lakott, gyermekeit iskolába járatta, fejlett matematikaigeometriai, nyelvi és csillagászati ismeretekkel rendelkezett. A kézművesek által készített használati tárgyak gazdagságról és magas technikai tudásról tanúskodnak. Ábrahám a Biblia szerint ebben a fejlett civilizációs közegben nőtt fel és innen indult el Isten elhívására a mai Izrael, az ókori Kánaán területére.

Ebla és más ókori levéltárak

A 19.-20. század folyamán több olyan ie.3.-2. évezredben írt levéltár is előkerült (pl. Ebla, Mari, Nuzi), amelyek igazolják a mózesi könyvekben szereplő települések létezését, illetve az Izrael ősatyái (pátriárkák) körében gyakorolt szokásjogot. Ebla a szíriai Aleppó közelében fekszik (Tell –Mardikh). 1964 - 1978 között Paolo Matthie vezetésével egy olsz expedíció végzett feltárásokat kb. 56 ha területen. A hosszú életű nagyváros egyik virágkora éppen a pátriárkális korra esett. (ie. 2000 – 1600) A 26 000 lakosú város szabályos elrendezésű, négy kerületből álló település volt, amelynek hatásköre a környékbeli falvakra is kiterjedt. Legjelentősebb épületei a palotaegyüttes és a templom lehettek. Levéltára ma kb. 15 000 "eblai", ókánaáni nyelven íródott agyagtáblából áll, amelyek a palota egyik szobájában, egy tűzvészben megégett és összeroskadt fapolc maradványi között kerültek elő.

Eblának a bibliai régészet szempontjából nagy jelentőséget ad az, hogy hatalmas - korábban nem sejtett - birodalmának legnagyobb királya ugyanazt a nevet viselte, mint Ábrahám legendabeli őse, nagyapjának dédapja: Eber ( I.Móz.11:15 - 16) A király neve: Ebrum vagy Ebrium Az eblai agyagtáblák szövegeiben számos más olyan személynév és helynév is felbukkan, amelyek később a Bibliából mind ismerősek számunkra: olyan helynevek, mint Színai, Gáza, Jeruzsálem, - egyes kutatók szerint Szodoma, Gomora és Coár - és személynevek, mint Ábrahám, Izmael, Dávid, Saul, Izrael ). Természetesen az említett nevek nyilvánvalóan nem a bibliai személyek nevei, de mindenképpen bizonyítják a pátriárkális kor személy -, illetve helységnevei korhűségét. 

Hammurápi törvénykönyve

Hammurápi (uralkodott talán kb. ie.1792-1750) a sumér III. Ur-i dinasztia bukása után először egyesítette újra Mezopotámia jó részét. Fővárosa, Babilon ettől az időszaktól kezdve lépett a világtörténelem színpadára. A nomád (amorita) származású uralkodó kiváló hadvezér és megfontolt államférfi volt. Uralkodói portréját leginkább törvénykönyve és levelezése alapján ismerjük. Nagy kiterjedésű birodalmában hangsúlyt helyezett a mezőgazdaság fejlesztésére (csatornák, öntözőrendszerek), adóbeszedésre, közigazgatás kiterjesztésére, a hadseregre és a vallási kultuszok ápolására. Babilon déli részén az ő idején épült fel Marduk tiszteletére a babiloni toronytemplom. A kultúra és a tudományok virágzásnak indultak. (Ebből a korból származik pld. a Gilgames eposz vízözön története is) Halála után birodalma hamarosan szétesett.

Törvénykönyvét 1901-02-ben francia régészek találták meg Szúzában, ahová hadizsákmányként került. A fekete dioritból készült kőoszlop 2,25 méter magas, tetején 60 cm széles sávban egy az uralkodót és Samas napistent ábrázoló relief látható. Az oszlop három részletben került elő, de sikerült hiánytalanul összeállítani. A 100 soros törvényszöveg babiloni ékírással íródott és három részből áll: prológus, törvénycikkek, epilógus. Ez a mezopotámiai törvénygyűjtemények hagyományos felépítését tükrözi. A prológusban Hammurápi szociális érzékenységű uralkodóként mutatkozik be, akinek legfőbb eszménye az igazság és bölcsesség. Hammurápi népének igaz pásztora, akit az istenek azzal bíztak meg, hogy igazságot szolgáltasson ember és ember között. Uralkodói gyakorlatában is ezt az elvet követte, színe elé járulhatott a legszegényebb ember is, hogy igazságot találjon.

282 törvénycikke a mezopotámiai jogalkotás csúcsa, az első feljegyzett törvénykönyv. Nem kötelező érvényű törvény volt, csak útmutatás: „igazságos ítéletek gyűjteménye”. A király nem törvényhozóként, hanem bíróként nyilatkozott. A szokásjogból indult ki, de nem volt teljes gyűjtemény, csak olyan területekkel foglalkozott, amelyeket problémásnak ítélt meg. Ebből kifolyólag kissé esetlegesnek, rendszertelennek tűnik. A törvényeket témájuk szerint csoportosította, a legnagyobb részt a családjog, örökségi kérdések, föld-és háztulajdon, kereskedelem, testi sértés témái teszik ki. Ezeken kívül foglalkozott a munkabér, a mesterek felelőssége, a rabszolgák adásvétele kérdéseivel is. A törvényekben előbb körülírta az esetet, majd kimondta az ítéletet. Feltűnően sokszor szerepel a halálbüntetés, a testcsonkítás. Mezopotámiában először ekkor tűnik fel a lex talionis elv. A büntetés mértéke nem egyszer függ az elkövető vagyoni helyzetétől. Eljárása sok esetben az istenítélet (vízpróba). A törvényköny epilógusa így zárul:

„Miután a nagy istenek hívtak el engem, én vagyok valóban az üdvöt adó pásztor, akinek kormánypálcája egyenes. Jóságos védőárnyékom a városra borul ölemben Sumer és Akkád népeit tartottam, s ők dúslakodtak személyes istenem védelme alatt. Békességben kormányzom őket és, s erőmmel oltalmaztam őket...Hammurápi a tökéletes király vagyok én”

Hammurápi törvényoszlopának 146., 170., és 171. paragrafusa szoros kapcsolatban áll a bibliai Ábrahám élettörténetének azon döntésével amikor a Sárával való közös megegyezés nyomán mellékfeleségként magához vette Hágárt. Ez a mai erkölcsök szerint szokatlan eljárás az akkori világban általánosan elterjedt volt, annyira, hogy menetét törvényesen is szabályozták. (Persze a"tömeghatás elve" nem menti föl Ábrahámot. Hibája rendkívül súlyos konfliktusokhoz vezetett és nem múlt el következmények nélkül.)

"146. §. Ha egy ember megnősül és felesége rabnőt ad urának, azután annak (ti. a rabnőnek) gyermekei születnek, és a rabnő egyenrangúnak tartja magát úrnőjével, akkor úrnője at pénzért el nem adhatja ugyan, mivel gyermekei születtek, de bélyegezzék meg és osszák be a szolgálók közé"

"17O §. Ha egy embernek gyermekei születnek a feleségétől, azután a rabnőjétől is születnek gyermekei, akkor ha az apa még életében ezt mondta a rabnőtől született gyermekeinek? " A gyermekeim vagytok !" - úgy ezek a feleség gyermekeivel egy sorba kerüljenek, és az apa halála után a feleség gyermekei és a rabnő gyermekei egyformán örököljenek az apai vagyonból."

"171. §. De ha az apa nem mondta életében a rabnőtől született gyermekeinek, hogy "gyermekeim vagytok !" - , akkor akkor az apa halála után a rabnőtől született gyermekek nem örökölhetnek együtt a feleség gyermekeivel együtt az apai vagyonból."

(Idézi: Bibliai atlasz Bp., Ref. Sajtóoszt., 1988.15,37 p.) 

Baál és Asera, a Biblia negatív istenei

A Kánaán területén élő őslakosság Biblia által sokat emlegetett főistenei Baál és felesége, Asera voltak. A valláskutatók hosszú ideig úgy értelmezték a velük kapcsolatos ószövetségi utalásokat, hogy azok a zsidó nép túlzó és elfogult megítélései egy talán soha nem is létezett kultúrával-hittel kapcsolatban. 1928-ban egy szíriai földműves véletlenül egy ókori sírra bukkant Rász-Samra közelében, ahonnan hamarosan az ókori Ugarit városának romjai is felszínre kerültek. A leletek között a legjelentősebb 1500 ékírásos agyagtábla volt, amelyek babiloni és helyi, ugariti nyelven íródtak. A legtöbb dokumentum a várost vezető király hétköznapjairól (bútorzata, kormányzati tevékenység) és diplomáciájáról (szövetségkötések, házasság, hozomány) tudósít, számunkra azonban a vallásos tárgyú agyagtáblák a legjelentősebbek. Ezek olvasása közben a Bibliából is jól ismert kánaáni istenvilág elevenedik meg előttünk. A történetek középpontjában a fiatal, harcos esőés viharisten Baál, valamint az istenek anyja, Asera termékenység istennő áll.

„Habiruk” az amarnai levelekben

Az amarnai levelek első darabjai véletlenül kerültek elő 1887-ben. Ezt követően El-Amarna feltárása során IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó fővárosában, a királyi levéltárban fedezték fel a további darabokat. Az agyagtáblára rótt levelek a kor nemzetközi diplomáciai nyelvén, babilóniai ékírással íródtak. Számos levél a kánaáni városállamok királyaitól érkezett, akik sürgős segítséget kértek a fáraótól az országukat elárasztó „habirukkal” szemben. A levelek tanulsága szerint egyik város a másik után került veszedelembe. Segélykérésük azonban nem talált visszhangra az egyiptomi udvarban. Ehnaton fáraót lekötötték belső problémái: főként vallási reformjai, fővárosa áthelyezése, így birodalma politikailag és katonailag meggyengült. Sokan vitatták és vitatják ma is, hogy az amarnai levelekben emlegetett habiruk kik lehettek valójában. Ma a legtöbben azt vallják, hogy a „habiru” kifejezés nem egy nép megnevezésére szolgált, hanem sokkal inkább társadalmi csoportot jelölt. Olyan fosztogató, gyülevész, jövevény népeket, akik zsákmány reményében időről időre rátámadtak a gazdagabb, civilizáltabb városokra. Ez az értelmezés azonban nem zárja ki azt, hogy a kánaáni városlakók az ie. 1400 körül Egyiptomból menekülő, volt rabszolga népcsoportot, Izrael fiait, szintén a „habiru” névvel illeték. Hiszen hontalanok voltak, korábban is alacsony sorban éltek és a kánaáni városokat pusztították. Valószínűleg éppen a „habiru” elnevezésből eredt a népcsoport későbbi, héber megnevezése is.

„Sok kiváló szakértő, akik alaposan átvizsgálták az anyagot, bizonyossággal azonosítják az amarnai levelezés habiruit Józsué hadseregével. Rámutattak arra a tényre, hogy azoknak a városoknak a kormányzói tartottak fenn levelezést Egyiptommal, amelyeket az izráeliták később hódítottak meg: Megiddó, Askelon, Akkó, Gezer és Jeruzsálem. Másrészt azok a városok, amelyek már korábban elestek, vagy önként megadták magukat Józsué seregével szemben, egyáltalán nem szerepelnek a levelezők között (például Jerikó, Beér-Seba, Béthel, Gibeon, Hebrón). A nemzet Istennel való szövetségkötésének amely az Ebál és a Garizim hegyén, Sikem közelében történt ünnepélyes megerősítésével kapcsolatban nagy jelentőségű az az adat, amit Abdu-Hepa, Jeruzsálem királya egyik levele (EA 289) szolgáltat ezzel a megjegyzéssel: ’Vagy úgy fogunk tenni, mint Labayu, aki Sikem országát átadta a habiruknak?’” (G. L. Archer: A Survey of Old Testament Introduction, 10. kiadás, Chicago, 1975) 

Izrael-sztéle

Izrael mint nép nevének első, Biblián kívüli említése kb. ie.1220-ból való. Thébából került elő Merneptah fáraó (kb. ie. 1224-1214) győzelmi felirata, amelyben egy Kánaán területe fölött aratott diadaláról számol be. Izrael neve szerepel a leigázott népek felsorolásában.

„Kánaán gonoszul ki van fosztva. Askelont, elhurcolták, Gézert megtagadták, Jenoámot nem létezővé tették, Izrael el van pusztítva, nincsen termése...”